Négykor kelek minden munkanapomon. Úton a munkahelyem felé még égnek a lámpák az utcákon, sokan az előző esti buliból tántorognak hazafelé. Irigylem őket, mert bennük lüktet valami, ami engem elkerül. Mondjuk az a magabiztosnak tűnő, gyönyörű, barna hajú lány a villamoson. Elképzelem, milyen izgalmas élményben lehetett része. Mondjuk megcsókolt egy vonzó idegent. Aztán tovább állt, bemutatkozás nélkül.
Hatkor kezdődik a műszakom. Már a konyhában vagyok, kiskanállal adagolom az őrölt kávét, vizet töltök a gépbe, majd bekapcsolom a kávéfőzőt. Az ablak felé fordulok, ilyenkor jár erre a kukásautó. Azokra az emberekre gondolok, akik puffogva egyik oldalukról a másikra fordulnak, mert felébresztette őket a tolatás csipogó hangja, majd két perc múlva álomittasan szundítanak is tovább.
A kávé illata a reggel illata. Az irodában kinyitom az ablakot, hogy beáramoljon a hűs levegő, miközben próbálom nem leinni a fehér ruhámat. Ekkor kopogás zavarja meg a békémet. Nusi néni lépeget befelé a botjával, vérnyomás mérést kér. Gyorsan végzünk, de beszélgetne még. Tegnap meghalt a legjobb barátnője, rákban, gyors lefolyású volt.
- A Lujzi, na az elpazarolta az életét. Pedig lehetett volna boldog is. Túl sok elve volt. Beleszeretett a Gézába, aki elvált, és egyedül nevelte a kislányát. Olyannal nem kezdünk, akinek már van gyereke! Micsoda marhaság! Még hetvenkét évesen is érte fájt a szíve.
Miközben kikísérem a nénit, az elszalasztott lehetőségekre gondolok, és gyorsan lecsapok Vinted-en a szuper állapotú, extra olcsó sötétkék Converse tornacipőre, amire vagy tíz éve vágyom.
Már rég nem gondolkodom azon, hogy milyen életre vágyom. Hogy hogyan lehetnék boldog. Vagy legalább néha önfeledt. Bedarált a feladatok taposómalma. Munkába utazás, tizenkét órás műszakok, házimunka, a szabadnapokon a félájult fetrengés az örök kimerültségtől, és néha egy-egy barátnős program.
Rezeg a telefonom, a legjobb barátnőm hív. Kinyomom, mert a főnököm beszélni akar velem. Hirtelen ötlettől vezérelve az irodája felé sétálva írok a barátnőmnek egy gyors sms-t: “Na jó, meggyőztél, menjünk a Billy Idol koncertre! Megvennéd a jegyeket? Este átutalom az árát!” Úgy képzelem, hogy az üzenetet olvasva sikoltozik és ugrál örömében. Legszívesebben én is így tennék. A főnököm kertelés nélkül bele is kezd a mondandójába:
- Bergman aztán tudott írni. Retrospektív vetítések voltak hétvégén a Cirko-Gejzír Filmszínházban. Valahogy így hangzik tőle a kedvenc idézetem: “Azt hiszed, én nem értem a reménytelen álmot a létezésről? Nem látszani, hanem lenni. Minden pillanatban tudatosan, éberen.” Minden szavát imádom. Huszonegy voltam, amikor láttam a Personát, ez a rész őrült nagy hatással volt rám. Egyébként arra akartalak megkérni, hogy írd össze, hogy az évben mikor szeretnél szabadságra menni.
De mitől érezném azt, hogy élek? Mi az, amire nemet mondok, de megbánom, mikor idős koromban visszatekintek? A Dani. Egyértelműen a Dani. Mindig is ilyen férfit képzeltem el magam mellé: aki úriember, akivel könnyű beszélgetni, aki megnevettet. És persze piszkosul jóképű. Nem hiszem, hogy egy ennyire unalmas nőszemély kellene neki, mint én, akinek ráadásul fogalma sincs, mi tenné boldoggá. Aki elbújik az élet elől. Több, mint egy hete elhívott egy kiállításmegnyitóra, nemet mondtam, mert nyúzott voltam a korai keléstől, de leginkább féltem. Attól féltem, hogy jól fogom érezni magam. De ezt nem csinálom így tovább. A messenger ikonra kattintok, és bepötyögöm az üzenetet: “Holnap este hétkor egy fröccs a Fellininél?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése